Lehet-e Aranylabda-esélyes egy védő, ha megnyerte az Eb-t, és győztes gólt fejelt a BL-döntőben?

Nyerhet-e még védő Aranylabdát?

A futballvilág legnagyobb presztízzsel járó (egyben legtöbb vitát kiváltó) egyéni díját hátvédként legutóbb Fabio Cannavaro söpörte be 2006-ban, abban az évben, amikor megnyerte a németországi világbajnokságot az olasz válogatottal. Az olaszok azon a tornán mindössze két gólt kaptak, és az ellenfelek nem tudtak akciógólt szerezni ellenük. Hogy ez így alakult, abban hatalmas szerepe volt Cannavarónak: a csapatkapitány az elődöntőben és a fináléban olyan teljesítményt tett le az asztalra, hogy a kezdő belső védők szemináriumán elég lenne e két meccsen bemutatott megmozdulásait levetíteni oktatófilmként.

Aki látta a németek elleni elődöntőt – amely minden idők egyik legfantasztikusabb hosszabbítását hozta –, annak talán még akkor is beleégett a retinájába a második olasz gól előtti jelenet, ha nem Marcello Lippi csapatának szurkolt: Cannavaro előbb túlugrotta a nála 22 centivel magasabb Per Mertesackert, majd ágyúgolyóként kilőve elcsente a labdát a levétellel bajlódó Lukas Podolskitól.

Talán vitte is volna egészen a német kapuig, ha Francesco Totti, aki a könyvében azt írja, „Fabio egyfajta mindenható transzban indult el a labdával”, egy „Hagyd!” kíséretében nem rakja arrébb, hogy bízza csak rá a támadást, amelyet végül Alessandro Del Piero fejezett be egy látványos góllal.

A nosztalgiázás után térjünk vissza a cikk elején feltett kérdéshez, annál is inkább, mert olybá tűnik, lassan véget ér Lionel Messi és Cristiano Ronaldo nagy korszaka. Az ötszörös aranylabdás portugál klasszis nem panaszkodhatott az Eb-n, Roberto Martínez szövetségi kapitány feltétel nélkül (talán túlzottan is) bízott benne, de az öt meccsen Ronaldo mindössze egy gólpasszt pakolt a közösbe.

Messinek ugyan sikerült a címvédés a Copa Américán az argentin válogatottal, de a nyolcszoros aranylabdás ezúttal maximum csak az öltözőben volt vezér. Igaz, a csoportkörben combsérüléssel bajlódott, majd a döntőt nem is tudta végigjátszani a rondán bedagadt bokája miatt, de az öt meccsen jegyzett egy-egy gól és gólpassz tőle szokatlanul vérszegény statisztika.

Ennek ellenére borítékolható, hogy így is lesznek, akik az élmezőnybe teszik az Aranylabda-szavazáson (feltéve, ha bekerül a top 30-ba), pláne akkor, ha Messi gurít valami nagyot az MLS-ben az Inter Miamival, amelyben a Copa előtt igazán messis számokat produkált: 12 bajnokin tizenkétszer volt eredményes, és kilenc gólpasszt osztott ki.

A tizenkettőből tizenegy gól megnézhető ebben a videóban:

Messi és Ronaldo mögött, sőt, mostanság inkább már előttük, ott tülekedik az új generáció: Erling Haaland, Kylian Mbappé, Vinícius Júnior, Jude Bellingham vagy az a Lamine Yamal, aki egy nappal a 17. születésnapja után már Eb-győztesnek mondhatta magát. Haaland 23 évesen BL-győztes, kétszeres angol bajnok úgy, hogy mindkétszer ő lett a gólkirály, Mbappé 25 évesen világbajnok és vb-ezüstérmes, hatszoros francia gólkirály, aki a PSG gólrekordereként igazolt a Real Madridba.

Ahol már várja a 24 éves Vinícius és a brazilnál három évvel fiatalabb Bellingham, akik idén főszerepet játszottak a Real duplázásában, ketten együtt 44 gólt rámoltak be az ellenfeleknek a bajnokságban és a BL-ben.

És akkor említsük még meg a spanyolok szupertinijét, Yamalt, aki lehet, hogy a keret egy részének csókolommal köszönt, amikor először belépett az öltözőbe, de a pályán egyáltalán nem volt megilletődve,

a franciák elleni Eb-elődöntőben lőtt egy csodálatos gólt, és kiosztott az Eb-n négy gólpasszt (ebből egyet az angolok elleni döntőben), így ebben a mutatóban ő lett a torna legjobbja (három asszisztot sem adott senki más, nemhogy négyet, ami egyébként rekordbeállítás).

Az említett urak megmozdulásai miatt megyünk fel a YouTube-ra vagy az X-re a bajnoki fordulók után, hogy lássuk,

• amint Haaland tökéletesen indul be a két belső védő között,
• hogy századszor is megnézzük, ahogy Mbappé befelé húz a labdával, majd visszalövi a rövidbe,
• hogy rácsodálkozzunk, amint Bellingham első realos évében klubikonokat pipál le lazán a számaival,
• vagy hogy meglessük, Vinícius és Yamal milyen cselekkel tartotta rettegésben az aktuális ellenfél szélsővédőjét.

Pedig lehet gyönyörködni Paolo Maldini tanári becsúszásaiban vagy Virgil van Dijk szereléseiben is, de teljesen normális jelenség, hogy a nézők a gólokat, a cseleket, a látványos technikai megoldásokat szomjazzák. Na, ez az, amiből a mostani Európa-bajnokságon a vártnál jóval kevesebb volt. A legtöbb futballt nem meglepő módon épp a végső győztes spanyoloktól láttuk, ám az UEFA technikai bizottsága – amelynek többek között Fabio Capello, David Moyes, Rafael Benítez, Frank de Boer vagy Ole Gunnar Solskjaer is tagja volt – nem a háromgólos Dani Olmót vagy a Yamalhoz hasonlóan végig veszélyesen játszó Nico Williamst választotta meg a torna legjobb játékosának.

Hanem a védekező középpályás Rodrit, akiről a Sport24 állandó szerzője, Marosi Gergely így írt kiváló elemzésében:

„Vannak olyan futballisták, akiknek nem a jelenléte, hanem a hiánya tűnik fel a legjobban. Rodri egészen biztosan ilyen. A néző azt látja csak, hogy valahogy mindig megjátszható; valahogy mindig kipasszolja a labdát jó helyre, ha letámadják. Szerel és akciókat állít meg, egyszerű, sallangmentes átadásaival fontos szerepet játszik a labdajáratásban, néha lő egy-egy kulcsfontosságú gólt, de látványosnak nem mondható a játéka. Ha kivennék a csapatból, akkor viszont hirtelen óriási űr keletkezne.”

Kollégánk azt is hozzátette a döntő előtt közzétett írásában, „ha Spanyolország nyeri az Eb-t, akkor azért minimum el kellene gondolkodni azon: Rodri megérdemelné a díjat.”

Mármint az Aranylabdát. Védekező középpályásként.

Hogy megérdemelné-e? Az Eb-győzelem és a torna legjobb játékosa cím elég erős kiindulópont, és még egy bajnoki címet is fel tud mutatni a Manchester Cityvel.

Ugyanakkor a tavalyi Aranylabda-szavazáson Rodri úgy lett ötödik, hogy a naptári évben a Cityvel öt trófeát gyűjtött be (Premier League, FA Kupa, BL, európai Szuperkupa, valamint klubvilágbajnokság, igaz, utóbbi torna már az Aranylabda-gála után került megrendezésre), és ő döntötte el az Inter elleni BL-döntőt. Az Aranylabdát megnyerő Messi és a harmadik Mbappé mellett két csapattársa is megelőzte Rodrit: a City esze, Kevin de Bruyne 43, a belga támadó középpályás okos passzaiból sokat profitáló és a gólokat szakmányban szállító Haaland 300 ponttal.

Ennyit számítanak a gólok, a látvány, a beidegződés, hogy az emberek nem arra emlékeznek, ki passzolt a középpályán nyomás alatt is szinte hibátlanul, vagy ki teljesített kiemelkedően a párharcokban, hanem arra, ki húzott valami váratlant a 16-os környékén, vagy ki vágta be a csapattárs tökéletes beadását.

Az Eb-győztes spanyol válogatott tagjai mindenesetre jogosnak éreznék, ha Rodri lenne az idei aranylabdás, és ennek hangot is adtak a hazaérkezésüket követő ünneplés során, a társakkal és a középpályást éltető tömeggel egyedül Joselu, a Real Madrid csatára nem értett egyet, aki azt mutatta, hogy az Aranylabda valójában a sógorának, Dani Carvajalnak járna (a két Real-focista feleségei ikertestvérek).

A 32 éves Carvajalnak valóban tökéletes idénye volt, hiszen az Eb-diadal előtt duplázott a Reallal, amelyben 41 tétmeccsen jutott szóhoz, ezek közül harminchétszer a kezdőcsapatban számított rá Carlo Ancelotti. Bár négy bajnoki gólja óriási egyéni csúcs (korábban csak az első LaLiga-idényében, a 2013–2014-es bajnokságban szerzett egynél többet), a legfontosabb találatát a BL-döntőre tartogatta, amikor a 74. percben, 0-0-s állásnál a rövid saroknál emelkedve a kapuba csúsztatta Toni Kroos szögletét.

A Dortmundnál úgy lehettek vele, a 173 centis Carvajalra nem kell túlságosan odafigyelni a szögletnél, a védőnél 16 centivel magasabb Niclas Fülkrug el is bambult, Carvajal pedig élt a lehetőséggel (korábban a meccsen már volt egy hasonló figura, akkor még nem találta el Carvajal a kaput), nem csoda, hogy a lefújás után őt választották a finálé legjobbjának.

00:46-nál látható Carvajal gólja:

Carvajal úgy lett hatszoros BL-győztes, hogy a Real legendája, a 2022-ben elhunyt Paco Gento mellett ő a második olyan játékos, aki hat győztes BEK/BL-döntőn is kezdő volt. Miatta még a nagy José Mourinho is önkritikát gyakorolt: az egóval mindig jól álló portugál edző úgy gratulált a spanyoloknak, hogy közben azért magát is fényezte, megjegyezve, Álvaro Morata és Nacho Fernández is nála debütált a Real első csapatában, Carvajalban azonban nem látta meg a potenciált.

A védő 10 éves kora óta szerepelt a klub kötelékében, végigjárta a ranglétrát, csapatkapitánya volt a tartalékcsapatnak, a Castillának, de a Realt 2010 és 2013 között irányító Mourinho nem adott neki lehetőséget.

Carvajal ezért úgy döntött, hogy szerencsét próbál külföldön, és 2012 nyarán 5 millió euróért a Bayer Leverkusenhez igazolt.

A német csapatban megkapta a szükséges játéklehetőséget, a Bundesligában a 34-ből 32 meccsen szerephez jutott, 1 gólt szerzett, viszont kiosztott 8 gólpasszt is, utóbbi mutatóban Gonzalo Castróval holtversenyben a második helyen végzett a házi rangsorban Stefan Kiessling (10) mögött.

2013 nyarán Mourinho távozott a Realtól, Carvajal pedig visszatért, mivel a nevelőegyesületénél is felfigyeltek a Leverkusenben nyújtott teljesítményére, és a szerződésében szerepelt egy visszavásárlási záradék, így 6,5 millió euró ellenében újra Real-játékos lett. Mourinho helyére Carlo Ancelotti érkezett, akinél Carvajal rögtön az első bajnoki fordulóban debütált, amikor a Real 2-1-re győzött hazai pályán a Betis ellen.

Azóta a jobbhátvéd 416 tétmeccsnél tart a madridiak első csapatában, valamint 25 megnyert trófeánál:

négyszeres bajnok, hatszoros BL-, kétszeres Király Kupa-, ötszörös klubvilágbajnokság-győztes, a spanyol, illetve az európai Szuperkupát pedig négyszer-négyszer hódította el.

2011-ben Moratával együtt tagja volt az Eb-győztes U19-es garnitúrának, majd két évvel később az U21-esekkel bizonyultak a kontinens legjobbjainak. A 2021-es diadal alkalmával az Atleticóból a Milanhoz tartó Morata lett négy góljával a torna legjobb góllövője, a mostani Eb-győztesek közül pedig már Nacho nevét is megtaláljuk a kerettagok között.

Carvajal a felnőtt válogatottban 2014 őszén, a franciák elleni, 1-0-ra elveszített felkészülési meccsen debütált, amikor még Vicente Del Bosque volt a kapitány. Most már egy híján ötven meccsnél jár a védő, akinek az idei volt az első Eb-je, mert a 2016-ost és a három évvel ezelőttit is ki kellett hagynia sérülés miatt.

A spanyolok tavaly úgy nyerték meg a Nemzetek Ligáját, hogy a horvátok elleni döntőben Carvajal „panenkázva” lőtte be az utolsó tizenegyest:

Első Eb-mérkőzését egyből góllal tette emlékezetessé, a horvátok elleni 3-0 alkalmával Yamal beadását továbbította a kapuba ugyanúgy a rövid saroknál érkezve, mint a BL-döntőben, csak ezúttal nem fejjel, hanem bevetődve. A tornán két meccs kivételével mindig ő kezdett a védelem jobb oldalán, az utolsó csoportmeccsen, Albánia ellen, a biztos továbbjutás birtokában pihentette őt Luis de la Fuente, az elődöntőben pedig eltiltás miatt nem játszhatott, mivel a németek elleni negyeddöntő legvégén úgy fékezte meg a megiramodó Jamal Musialát, hogy azért megkapta a kiállítást érő második sárgáját.

A Sofascore értékelése alapján Carvajal a horvátok ellen nyújtotta a legjobb teljesítményét a tornán, a legrosszabbat pedig a döntőben, pedig ott az ő pazar külsős kulcspasszával lódult meg Yamal, aki gólt rúgatott Williamsszel.

A jobbhátvéd a kulcspasszok terén hozta az előző bajnokságban produkált átlagát, de a párharcok megnyerésében, a visszaszerzett labdáknál és a szereléseknél némileg gyengébben teljesített.

Ennek ellenére 32 évesen karrierje legjobb idényén van túl, és ahhoz, hogy védőként komolyan számoljanak vele az Aranylabda-szavazáson, nem nagyon tud annál többet tenni az ember, mint hogy csapataival megnyeri a bajnokságot, valamint az év legfontosabb klubsorozatát és válogatott tornáját úgy, hogy bónuszként az egyik fináléban ő szerzi a győztes gólt.

Persze, ahogy korábban már pedzegettük, ezek a szavazások nem a hátvédekről vagy a védekező középpályásokról szólnak, és a múlt alapján kijelenthető, hogy a spanyol játékosok Aranylabda-esélyeit nem dobja meg az Eb-győzelem.

Nacho, Carvajal és Joselu triplája: bajnoki cím, valamint BL- és Eb-siker egy idényen belül:

2008-ban a németek elleni Eb-döntő nyerőembere, Fernando Torres csak harmadik lett a Manchester Uniteddel angol bajnok és BL-győztes Ronaldo, valamint Messi mögött, négy évvel később pedig Andrés Iniesta is csak a dobogó harmadik fokára fért fel a Messi-CR páros mögé.

Igaz, Iniesta a 2012-es eredményen nagyon már nem lepődhetett meg a 2010-es események után,

amikor a vb-arany és a hollandok elleni döntőben lőtt győztes gól sem volt elég számára, hogy megelőzze Messit, aki 34 góljával főszerepet vállalt a Barca bajnoki címében, de a dél-afrikai vébén a negyeddöntőben búcsúzott az argentin válogatottal.

Nem vagyunk naivak, amióta az egyes válogatottak szövetségi és csapatkapitányai is voksolhatnak, azóta szimpátiaszavazás dönt az Aranylabdáról, és ha tippelnünk kéne, akkor azt mondanánk, Bellingham, Vinícius és Rodri is megelőzi majd Carvajalt a végelszámolásnál. Ennek ellenére a futballnak szüksége van az olyan meg nem énekelt hősökre is, mint amilyen Carvajal, akinek a megmozdulásaival nincsenek tele a videómegosztók, de az edzők és a társak pontosan tudják, hogy a csapat sikerességéhez mennyire fontos a jelenlétük és a folyamatos robotolásuk.

Az ESPN is azon a véleményen van, hogy Carvajallal számolni kell az Aranylabda-esélyesek között: